Van egy podcast epizód, amiben arról beszélek, hogy rengeteg dolog miatt hálás vagyok a balesetemnek.
Általában mindenki furán néz, mikor ezt kimondom, pedig tényleg van egy csomó dolog, amit a baleset hozott az életembe és már el sem tudom képzelni, hogy éltem nélküle.
Félreértés ne essék: mindennek ára volt, amit nem fizetnék meg újra.
De mivel már itt vagyunk, nem az a kérdés, hogy mennyire nehéz ez a helyzet (sokszor nagyon, néha kevésbé), hanem az, mit kezdek vele.
És valójában ezért vagyok hálás.
Hogy van ebben a helyzetben egy csomó lehetőség a legnagyobb szarságok ellenére is.
S hogy ezekkel a lehetőségekkel bármit kezdhetek.
Mindjárt kifejtem bővebben, de előbb hallgasd meg:
Ha meghallgattad, menjünk tovább.
Az ember célja, hogy tanuljon, tapasztaljon, növekedjen.
Ez nem azt jelenti, hogy nem vagyunk jók, ahogyan most vagyunk, esetleg meg kellene javítani rajtunk valamit.
Ez inkább egy belénk kódolt genetikai éhség a fejlődésre.
Ez a fejlődés nehézségek útján történik, hiszen amíg minden oké, addig nem kell kreatívan gondolkodni, megy minden, ahogy eddig.
A nehézségeink, az utunkba kerülő akadályok és a fájdalmas helyzetek azért vannak, hogy segítsenek minket. Azért, hogy rávegyenek minket arra, hogy új nézőpontokat és új megoldásokat találjunk, amikor az aktuális eszköztárunk finomhangolást igényel (spoiler alert: mindig igényel).
A nehézségeink tehát nem ellenünk, hanem értünk vannak.
Fontos persze látni, hogy ez nem azt jelenti, hogy pezsgőt kell bontani minden egyes konfliktus, veszteség vagy igazságtalanság alkalmával. Ahogyan azt sem jelenti, hogy mosolyogva át kellene vészelni mindenféle szörnyű dolgot.
Inkább arról van szó, hogy tudjuk-e az életünk nehézségeit egyszerre lehetőségnek is látni.
Ebben óriási transzformatív erő van.
A nehézségek elkerülhetetlenek, mindannyian kapunk belőlük, s ez nem azért van, mert az élet gonosz. A nehézségek azért jönnek, hogy kimozdítsanak, rávegyenek minket a növekedésre. De ez csak úgy megy, ha megengedéssel és elfogadással, optimistán és a fejlődés lehetősége iránti hálával állunk oda.
Fontos, hogy nem a nehézségért meg a fájdalomért kell hálálkodni. Egyáltalán nem is kell szeretni ezeket a nehézségeket. Lehet őket utálni.
Első lépésként érdemes csak megengedni nekik, hogy ott legyenek, elmenni úgysem fognak.
Ez magában hordozza az elfogadást mint második lépést, hiszen már kiderült: a nehézséget nem tudjuk kontrollálni, erővel eltüntetni. Az elfogadással azonban teret nyitunk az új ötleteknek, hogy mit is kezdjünk a nehézséggel.
Itt az a lényeg, hogy újragondoljuk, ahogyan az életet és a nehézségeinket látjuk. Így magukat a nehézségeket és bennük önmagunkat is könnyebb lesz elfogadni és a szenvedés is átértékelődik.
Megértjük, hogy a nehézségek életünk elkerülhetetlen részei, s bár sokszor igazságtalanok, mégis bármit tehetünk velük. Akár fel is használhatjuk őket arra, hogy fejlődjünk.
Ez a nehézségekben rejlő valódi ajándék.
A fejlődés lehetősége.
Ha akarjuk.
S ez visz el oda, hogy meglátjuk: az élet végső soron tényleg nem velünk, hanem értünk történik.