Új üzenetet jelez a telefonom.
Egy kedves ismerős szeretne összekötni a lányával egy fotósorozat kapcsán.
Nem ez az első alkalom, hogy egyetemi projektekkel keresnek. Voltam már tananyag, beadandó dolgozat és diplomafilm főszereplője, s doktori kutatás interjúalanya is.
De ez most más. Képeken kell visszaadni azt, amikor ellenszélben élsz. Azt, amikor a tested az akadály, a korlát. Amikor te magad vagy saját magad ellenszele.
Meghatódva mondok igent, s még nem tudom, milyen messzire visz ez a projekt.
A fotók és a fordulat
Szonjával együtt töltjük a napot.
Óvatosan lép be az otthonomba, minden mozdulatából árad a tisztelet és az alázat.
Leül mellém. Még nincs nála a kis Nikon. Csak hangolódunk, egymásra és az előttünk álló napra.
Iszunk egy kávét, hogy feloldja azt, amit kell.
Zavarban vagyok, ahogy figyel, de nem (csak) azért, mert szeretném, hogy szép képek készüljenek a projekthez.
Sokkal inkább azért, mert érzem, hogy lát, hall, érez. Úgy igazán. Kevesen képesek erre.
Beszélgetni kezdünk, már az első pillanattól kezdve a legnagyobb természetességgel és bizalommal. Észre sem veszem, ahogy elkészülnek az első képek.
Lassan elfogy a kávé, majd az ebéd és egy újabb csésze is.
Beengedem ezt a gyönyörű fiatal lányt a lelkem mélyére, bízva abban, hogy a kellő finomsággal bánik vele.
Így történik.
A nap végére több, mint 1900 fotó készül.
Szonja képei a tehetetlenségből származó gyengéd erő születését mutatják meg. Számomra legalábbis ezt jelentik.
Mennyi élmény, mennyi fájdalmas tapasztalás, mennyi tanulság jelenik meg rajtuk.
S közben rájövök, hogy mindez már mögöttem van.
Már nem a tanulságokat kutatom.
A lenyomatok, a lelkesedés és a tettvágy bennem.
Élni szeretnék.
Mostantól az a kérdés, ki vagyok a baleseten és a sérülésen túl.
Egyelőre ijesztő.
De egyben felszabadító.
Folytatom…
Merre tovább?
Innen is köszönöm, drága Szonja, hogy igazán láttál.
És Neked is köszönöm, kedves Olvasó, hogy velem vagy és követed a gondolataimat.
Most úgy érzem, az Utazás a gerincvelőm körül című blog egy kicsit pihen. Lehet, hogy írok még ide néhány sztorit, lehet, hogy nem.
Mindenesetre most elengedem, bízva abban, hogy segít annak, akinek szüksége van rá.
Közben pedig visszatérek az Építőkockák blog és podcast felületére, s Téged is várlak itt:
Köszönöm, ha itt is velem tartasz.
Izgatottan várom a folytatást…
Szeretettel: Orsi