Egy kedves ismerős szeretne összekötni a lányával egy fotósorozat kapcsán.

Nem ez az első alkalom, hogy egyetemi projektekkel keresnek. Voltam már tananyag, beadandó dolgozat és diplomafilm főszereplője, s doktori kutatás interjúalanya is.

De ez most más. Képeken kell visszaadni azt, amikor ellenszélben élsz. Azt, amikor a tested az akadály, a korlát. Amikor te magad vagy saját magad ellenszele.

Meghatódva mondok igent, s még nem tudom, milyen messzire visz ez a projekt.

A fotók és a fordulat

Szonjával együtt töltjük a napot.

Óvatosan lép be az otthonomba, minden mozdulatából árad a tisztelet és az alázat.

Leül mellém. Még nincs nála a kis Nikon. Csak hangolódunk, egymásra és az előttünk álló napra.

Iszunk egy kávét, hogy feloldja azt, amit kell.

Zavarban vagyok, ahogy figyel, de nem (csak) azért, mert szeretném, hogy szép képek készüljenek a projekthez.

Sokkal inkább azért, mert érzem, hogy lát, hall, érez. Úgy igazán. Kevesen képesek erre.

Beszélgetni kezdünk, már az első pillanattól kezdve a legnagyobb természetességgel és bizalommal. Észre sem veszem, ahogy elkészülnek az első képek.

Lassan elfogy a kávé, majd az ebéd és egy újabb csésze is.

Beengedem ezt a gyönyörű fiatal lányt a lelkem mélyére, bízva abban, hogy a kellő finomsággal bánik vele.

Így történik.

A nap végére több, mint 1900 fotó készül.

Szonja képei a tehetetlenségből származó gyengéd erő születését mutatják meg. Számomra legalábbis ezt jelentik.

Mennyi élmény, mennyi fájdalmas tapasztalás, mennyi tanulság jelenik meg rajtuk.

S közben rájövök, hogy mindez már mögöttem van.

Már nem a tanulságokat kutatom.

A lenyomatok, a lelkesedés és a tettvágy bennem.

Élni szeretnék.

Mostantól az a kérdés, ki vagyok a baleseten és a sérülésen túl.

Egyelőre ijesztő.

De egyben felszabadító.

Folytatom…

Merre tovább?

Innen is köszönöm, drága Szonja, hogy igazán láttál.

És Neked is köszönöm, kedves Olvasó, hogy velem vagy és követed a gondolataimat.

Most úgy érzem, az Utazás a gerincvelőm körül című blog egy kicsit pihen. Lehet, hogy írok még ide néhány sztorit, lehet, hogy nem.

Mindenesetre most elengedem, bízva abban, hogy segít annak, akinek szüksége van rá.

Közben pedig visszatérek az Építőkockák blog és podcast felületére, s Téged is várlak itt:

Építőkockák

Történetek, saját tapasztalások és útravaló gondolatok a nehézségeink lehetőséggé alakításáról, az árnyékainkkal való megbékélésről és az emberi létünk élményeiről.

By Temesvári Orsolya

Köszönöm, ha itt is velem tartasz.

Izgatottan várom a folytatást…

Szeretettel: Orsi

Sokáig tényleg azt mondogattam, hogy az életemet a semmiből kellett újra felépíteni, de ma már tudom, hogy valami egészen más történt itt.

Azzal, hogy képes voltam szembenézni a veszteségeimmel, új értelmet keresni és találni az életemnek és elindulni azon az úton, ahol most is járok, gyakorlatilag saját magamból, a saját legbelső lényegemből merítettem erőt.

Ma úgy gondolok erre a belső lényegre, mint a valódi emberi minőségre.

Ez az a minőség, ami a balesetem előtt és a balesetem után is változatlanul, sértetlenül megvan, és ami lehetővé teszi, hogy ne csak átvészeljem életem legnehezebb helyzeteit, de építkezni is tudjak belőlük.

Ahhoz azonban, hogy meglássam és elfogadjam ezt az emberi minőséget önmagamban, szükségem volt arra, hogy ezt először valaki másban is megláthassam.

Soha nem fogom elfelejteni a pillanatot, amikor mélyen belenéztem Józsi bácsi szemébe.

A 70 körüli Józsi bácsi egész életében kerekesszékben ült.

Nagyjából a baleset után másfél évvel találkoztam vele.

Nagyon kedvesen viselkedett velem, de fogalmam nem volt, mit mondhatnék neki.

Miért?

Azért, mert megtestesítette az akkor bennem munkálkodó összes félelmet, fájdalmat és tehetetlenséget, amit a saját balesetem és a megváltozott élethelyzetem kapcsán éreztem.

Úgyhogy megpróbáltam elmenekülni.

Elfordítottam a fejem és felhúztam az orrom, jelezve, hogy nem akarok vele beszélgetni.

Szerencsére Józsi bácsi ebből semmit nem vett észre.

Elkezdett mesélni az életéről. Betegen született, egész életében segítségre szorult és intézményekben nőtt fel. Őrületes történeteket mesélt arról, hogyan bántak vele, ha valamit nem tudott megcsinálni és milyen büntetéseket kapott évtizedekkel korábban.

Először teljesen kiborított mindaz, amit hallottam. Egyáltalán nem akartam más fájdalmával foglalkozni, bőven elég volt a sajátom.

De aztán hirtelen valami megváltozott.

Józsi bácsi már nem rémtörténeteket mesélt, már nem a problémákról vagy a betegségről beszélt.

Arról mesélt, hogy milyen hálás az életért. Arról, hogy milyen sikereket ért el. Arról, hogy a betegsége és korlátai ellenére mennyi mindent megvalósított és sosem adta fel a reményt.

Döbbenten néztem Józsi bácsira. Egyáltalán nem számítottam arra, ami ezután következett.

Belenéztem a szemébe és olyan érzésem lett, mintha valaki mást látnék, nem azt a számomra antipatikus öreget, akit eddig.

Elkerekedett szemmel bámultam a férfi arcát, a mosolyát és a jókedvét. Azonnal átragadt rám is a lelkesedése, de azt azért be kell vallanom, hogy ebbe a lelkesedésbe némi bűntudat vegyült. Szégyelltem magam, hogy ilyen könnyen elítéltem és elutasítottam valakit csupán azért, mert más, mint én.

Megszédített a saját tudatlanságom.

A negatív érzéseimet viszont rövid időn belül átvette egy egészen különleges érzés: a meghatottság.

Alig bírtam visszafojtani a könnyeimet, amikor megértettem, hogy ez az ember, vállalva a sebezhetőséget és azt, hogy esetleg nevetség tárgya lesz, bátran megmutatta az esendő oldalát.

Vagy talán annál még sokkal többet: az embert.

A bennem uralkodó közönyt és érdektelenséget felváltotta a kíváncsiság és a tisztelet. Odáig mentem, hogy érdeklődni kezdtem és kérdéseket tettem fel.

Végre meghallottam az üzenetet: bárhol, bármikor és bárkitől lehet tanulni. De nem kell nagy dolgokra gondolni, mert sokszor nem ott van a lényeg.

Kívánom, hogy sikerüljön önmagadban és másokban is meglátni ez az emberi minőséget.

Általában mindenki furán néz, mikor ezt kimondom, pedig tényleg van egy csomó dolog, amit a baleset hozott az életembe és már el sem tudom képzelni, hogy éltem nélküle.

Félreértés ne essék: mindennek ára volt, amit nem fizetnék meg újra.

De mivel már itt vagyunk, nem az a kérdés, hogy mennyire nehéz ez a helyzet (sokszor nagyon, néha kevésbé), hanem az, mit kezdek vele.

És valójában ezért vagyok hálás.

Hogy van ebben a helyzetben egy csomó lehetőség a legnagyobb szarságok ellenére is.

S hogy ezekkel a lehetőségekkel bármit kezdhetek.

Mindjárt kifejtem bővebben, de előbb hallgasd meg:

Ha meghallgattad, menjünk tovább.

Az ember célja, hogy tanuljon, tapasztaljon, növekedjen.

Ez nem azt jelenti, hogy nem vagyunk jók, ahogyan most vagyunk, esetleg meg kellene javítani rajtunk valamit.

Ez inkább egy belénk kódolt genetikai éhség a fejlődésre.

Ez a fejlődés nehézségek útján történik, hiszen amíg minden oké, addig nem kell kreatívan gondolkodni, megy minden, ahogy eddig.

A nehézségeink, az utunkba kerülő akadályok és a fájdalmas helyzetek azért vannak, hogy segítsenek minket. Azért, hogy rávegyenek minket arra, hogy új nézőpontokat és új megoldásokat találjunk, amikor az aktuális eszköztárunk finomhangolást igényel (spoiler alert: mindig igényel).

A nehézségeink tehát nem ellenünk, hanem értünk vannak.

Fontos persze látni, hogy ez nem azt jelenti, hogy pezsgőt kell bontani minden egyes konfliktus, veszteség vagy igazságtalanság alkalmával. Ahogyan azt sem jelenti, hogy mosolyogva át kellene vészelni mindenféle szörnyű dolgot.

Inkább arról van szó, hogy tudjuk-e az életünk nehézségeit egyszerre lehetőségnek is látni.

Ebben óriási transzformatív erő van.

A nehézségek elkerülhetetlenek, mindannyian kapunk belőlük, s ez nem azért van, mert az élet gonosz. A nehézségek azért jönnek, hogy kimozdítsanak, rávegyenek minket a növekedésre. De ez csak úgy megy, ha megengedéssel és elfogadással, optimistán és a fejlődés lehetősége iránti hálával állunk oda.

Fontos, hogy nem a nehézségért meg a fájdalomért kell hálálkodni. Egyáltalán nem is kell szeretni ezeket a nehézségeket. Lehet őket utálni.

Első lépésként érdemes csak megengedni nekik, hogy ott legyenek, elmenni úgysem fognak.

Ez magában hordozza az elfogadást mint második lépést, hiszen már kiderült: a nehézséget nem tudjuk kontrollálni, erővel eltüntetni. Az elfogadással azonban teret nyitunk az új ötleteknek, hogy mit is kezdjünk a nehézséggel.

Itt az a lényeg, hogy újragondoljuk, ahogyan az életet és a nehézségeinket látjuk. Így magukat a nehézségeket és bennük önmagunkat is könnyebb lesz elfogadni és a szenvedés is átértékelődik.

Megértjük, hogy a nehézségek életünk elkerülhetetlen részei, s bár sokszor igazságtalanok, mégis bármit tehetünk velük. Akár fel is használhatjuk őket arra, hogy fejlődjünk.

Ez a nehézségekben rejlő valódi ajándék.

A fejlődés lehetősége.

Ha akarjuk.

S ez visz el oda, hogy meglátjuk: az élet végső soron tényleg nem velünk, hanem értünk történik.

Egyszer csak egy vékony hangot hallok a hátam mögül:

“Anya, a néni miért ül ebben a kocsiban?”

Hátranézek.

Egy tüneményes kislány és az édesanyja állnak mögöttem és elmélyülten vizsgálgatják a kerekesszékemet.

A kislány anyukája lágyan megszólal:

“A néni azért ül, mert valószínűleg nem tud járni. Ő ezzel az eszközzel tud közlekedni, amit úgy hívnak, hogy kerekesszék. És ez a szék azért is nagyon különleges, mert segít a néninek teljes életet élni.”

A teljesség mint létállapot

Mélyen megérintettek az édesanya szavai, mert rávilágítottak arra, hogy sokáig rossz helyen kerestem a teljességet.

18 éves koromban ugyanis diplomák, nyelvvizsgák és névjegykártyákra írt pozíciók alapján definiáltam a sikert és azt gondoltam, szerethetőbb leszek, ha a jogi egyetem végén két betűvel hosszabb lesz a nevem.

Ma már tudom, hogy nem így van.

Sőt, azt is tudom, hogy a maga teljességében megélt élet nem feltétlenül azt jelenti, hogy mindenünk megvan és kizárólag jó dolgok történnek velünk.

Oké, de akkor mit jelent?

Eszembe jut erről Weöres Sándor Tíz lépcső című verse, ami épp erről szól és nagyszerű útmutató arra vonatkozóan, hogy mit is jelent a teljesség, a teljes élet. Íme:

Weöres Sándor: Tíz lépcső

Szórd szét kincseid - a gazdagság legyél te magad.

Nyűdd szét díszeid - a szépség legyél te magad.

Feledd el mulatságaid - a vígság legyél te magad.

Égesd el könyveid - a bölcsesség legyél te magad.

Pazarold el izmaid - az erő legyél te magad.

Oltsd ki lángjaid - a szerelem legyél te magad.

Űzd el szánalmaid - a jóság legyél te magad.

Dúld fel hiedelmeid - a hit legyél te magad.

Törd át gátjaid - a világ legyél te magad.

Vedd egybe életed-halálod - a teljesség legyél te magad.

Ha jól emlékszem, talán a középiskolai éveim alatt találkoztam ezzel a verssel először és mindig mást adott*.

Most egyrészt azt üzeni, hogy a teljesség, a boldogság és a megelégedettség nem rajtunk kívül álló eszmények, hanem az ember természetes, önmagában keresendő állapotai, másrészt pedig azt, hogy a teljesség nem egy jövőben elérendő cél, hanem egy bennünk stabilan jelen lévő minőség, amelyhez újra és újra visszatérhetünk.

Amikor megértjük, hogy a teljességet nem szemmel látható külsőségek, kézzelfogható eredmények vagy anyagi javak fogják körénk építeni, hanem ez egy belülről sugárzó láthatatlan minőség, akkor jó irányba haladunk.

Mert ami igazán lényeges, az a szemünk számára láthatatlan. És mégis mennyivel értékesebb.

Mitől teljes a teljesség?

Most elképzelhető, hogy forgatjátok a szemeteket, hogy oké, Orsi, tök jó! De mégis mi van ebben a teljességben? Miből áll össze?

Nos, nincs univerzális válaszom, kérdéseim és kapcsolódó élményeim annál inkább.

A balesetem után számos orvos szájából hallottam azt a mondatot, hogy “így is lehet teljes életet élni”.

Először nem értettem és végtelenül haragudtam mindenkire, aki ezt merészelte mondani nekem. Csak a sérült, átalakult testemet, a veszteséget és a hiányt láttam magam körül, s elképzelni sem tudtam mertem, hogy ebből valaha is lesz egy életnek nevezhető élmény.

Aztán egyszer csak bevillant a gondolat, hogy lehet, hogy ez is csak nézőpont és hozzáállás kérdése.

Mert mit is jelent az a mondat, hogy “így is lehet teljes életet élni”?

Azt, hogy ameddig egy utolsót nem dobban a szívem, dönthetek úgy, hogy a teljességet választom. Bármikor dönthetek úgy, hogy a hiányról a bőségre fókuszálok.

Ezzel nem azt mondom, hogy el kell tagadni a veszteségeinket, a fájdalmainkat vagy az űrt, amit valakinek vagy valaminek az elvesztése hagyott bennünk. Véletlenül sem.

Inkább arról van szó, hogy a hibáimat, a veszteségeimet, a sérüléseimet, a traumáimat és a létezésem tökéletlenségét annak látom, ami: az emberi élet részének.

Mert mindannyiunk élete ezekkel a veszteségekkel, hiányokkal, hibákkal együtt teljes és tökéletes egész.

Amint nem akarunk harcolni ez ellen, amint feladjuk az ellenállást és megadjuk magunkat az életnek, máris könnyebben élhetjük át a teljességet, akár csak pillanatokra is.

Mert ha figyelmesebben megnézzük, a teljesség lényege annyi, hogy megengedjük, hogy az élet létezzen a lehető legtermészetesebb módján: éljen és történjen, bennünk és általunk.

Kívánom, hogy sikerüljön mindezt megengedni és megélni.

*Neked mit ad ez a vers? Megírod?

Talán nem túlzás azt mondanom, hogy megmentette az életemet.

A kedvenc idézetemmel búcsúzom tőle.

Mit jelent ez?

Azt, hogy mindannyiunk élete tele van nehézségekkel, váratlan helyzetekkel es pótolhatatlan veszteségekkel. Ezek az események mindent el tudnak venni tőlünk, kivéve egyetlen dolgot: a belső szabadságunkat.

Ez a belső szabadság a döntési szabadságunk legbelső lényege. Az a képességünk, hogy még a legszörnyűbb, legszélsőségesebb, legembertelenebb helyzetben is minden pillanatban is eldönthetjük, hogyan reagáljunk erre a helyzetre.

Olyan ez, mint amikor beülsz a volán mögé és megigazítod a visszapillantó tükröket.

Mert ahogy egy sofőr átállíthatja a tükröket, hogy a legjobb nézőpontból lássa a saját helyzetét, a környezetet és az előtte lévő utat, úgy mindannyian át tudjuk állítani a saját tükreinken azt a szöget, amiből az életet, s benne önmagunkat szemléljük, hogy új perspektívából láthassunk mindent.

Egyetlen percig sem akarom elhitetni senkivel, hogy ez egy könnyű folyamat, mert nem az.

De tudom, hogy lehetséges, s azt is, hogy megéri.

Sőt, abban is biztos vagyok, hogy mindannyiunk életében vannak és lesznek is olyan helyzetek, amelyek térdre kényszerítenek.

A kérdés az, hogy látjuk-e, hogy mindig van döntési lehetőségünk. Mert senki nem veheti el tőlünk, amit a fejünkbe rakunk.

Könyveket tudnék megtölteni az ápolók, gondozók, gyógytornászok, orvosok, pszichológusok bölcsességével.

Ma elhoztam egy emlékezetes pillanatot ebből.

Az egyik kórházban dolgozott egy jóképű negyvenes ápoló. Nevezzük most őt Bélának.

Béla évtizedek óta foglalkozik gerincvelősérültekkel. Nyilvánvalóan nem én vagyok az első nyaki sérült fiatal, akinek a könnyeit törölgeti, akit megetet vagy akit kerekesszékbe ültet.

Az egyik legfontosabb leckét Béla tanította nekem.

Egy nyűgös pillanatban, amikor mindennek éreztem magamat, csak értelmes életet teremteni tudó embernek nem, egyszer csak rám nézett és azt mondta:

“Orsi, adj magadnak öt évet! Annál hamarabb nem fogsz tudni továbblépni, a feldolgozáshoz idő kell…”

Összehúzott szemmel méregettem a férfit.

A hosszas kórházi tartózkodástól és a lélegeztetéstől legyengültek az izmaim, nehezemre esett a beszéd, mégis minden erőmet összeszedve emelt hangon válaszoltam:

„De én most akarok jobban lenni, nem érted?!”

Minden dühömet, fájdalmamat és tehetetlenségemet belesűrítettem ebbe az egy megjegyzésbe.

Titokban azt kívántam (aztán persze őrületes bűntudattal a lelkemben vissza is szívtam), bárcsak ő is lebénulna pár percre, hogy megtapasztalja azt, amit én, akkor biztosan megértene és együttérezne velem.

Hosszú ideig tartott, mire ráébredtem, valójában egyetlen ember megértésére és együttérzésére van szükségem.

Bizony, a sajátomra.

Ma már tudom, Bélának igaza volt, sőt, ezt talán neki is hajlandó lennék megmondani.

De akkor csak azt láttam, hogy minden összeomlott körülöttem.

Úgy éreztem, nemhogy jövőm nincs, a jelenem is csak lebeg valahol a semmiben, eltűntek belőle a kapaszkodók és a viszonyítási pontok.

Ekkor találkoztam a reziliencia, vagyis pszichológiai rugalmasság fogalmával.

Ezen a ponton úgy gondoltam erre a fogalomra, hogy ez az egyetlen kulcs a túléléshez, ahhoz, hogy nem csupán értelmes életet, de egyáltalán bármilyen életet tudjak teremteni saját magamnak a balesetem után.

Azt gondoltam, hogy ez valami extrém ellenállóképességet jelent, egy olyan emberfeletti rugalmasságot, amire csak a szuperhősök képesek.

Ennek jegyében mindent megtettem, amiről úgy hittem, erősebbé tesz.

Meggyőződésemmé vált, hogy valójában az életünk minden nehézsége tanítani akar valamit, és lázasan kutattam a tanulságok után.

Csak sajnos egy fontos dolgot nem vettem számításba.

Nem figyeltem arra, hogy bár fontos levonni a múlt tapasztalataiból eredő tanulságokat és fontos tervezni a jövőt, az élet valójában mindig a jelenben zajlik, az itt és mostban.

Ahhoz, hogy a jövőbe tudjak tekinteni, először szükségem van arra, hogy feldolgozzam a múltat, megbékéljek a veszteségekkel és a fájdalommal a jelenben.

Mert a valódi rugalmasság, a valódi ellenállóképesség, a valódi megküzdés végső soron művészet.

Együttérzés önmagunkkal.

Annak megértése és elfogadása, hogy emberek vagyunk és ez olykor nehézségekkel jár, de ez nem azt jelenti, hogy bárki emberfeletti teljesítményt várna tőlünk, hogy megszabaduljunk a nehézségtől.

A megküzdés hit és bizalom az életben, valami nálunk nagyobb dologban.

Azt jelenti, hogy megadjuk magunkat annak, ami rajtunk kívül van, amit nem tudunk irányítani és arra figyelünk, amit tudunk.

A megküzdés művészete egy lenyűgöző transzformációs folyamat.

Azt jelenti, hogy a megengedés és az elfogadás útján lehetőségeket teremtünk életünk nehézségeiből.

Pontosan úgy, ahogyan Béla fordult felém.

Oké, de akkor milyen lesz?

Számtalanszor tettem fel ezt a kérdést. Néha könnyek között, néha dühösen kiabálva, néha közönyösen a vállamat vonogatva.

Ahhoz, hogy választ találjak erre a kérdésre, meg kellett értenem, hogy egy trauma feldolgozása nem azt jelenti, hogy mindent elfelejtek, ami történt velem és elnyomom azt, ami fáj. Éppen ellenkezőleg.

A feldolgozás az önmagunkkal és az érzelmeinkkel való szembenézéssel kezdődik.

Vállald fel a történetedet

Itt volt az idő tehát, hogy szembenézzek.

De fogalmam sem volt, hogy mit kell tennem.

Úgy éreztem, hogy semmi más nincs bennem, csak rengeteg válasz nélkül hagyott kérdés, félelem és tehetetlenség.

Azt szerettem volna, ha valaki más megoldja helyettem az egész életemet. Azt vártam családomtól, bárkitől, aki meglátogatott kórházban, hogy tegyen valamit, persze ezt nem tudtam volna megmondani, hogy mit…

Ekkor látogatott meg egy nagyon távoli ismerősöm, Erzsi, aki mindig a legváratlanabb pillanatokban bukkant fel a kórházi ágyam mellett.

Ahogy ott feküdtem az undorító zöld ágyneműk között, tele volt a szívem haraggal, fájdalommal és csalódottsággal.

Mélyen belenéztem Erzsi szemébe. Mindennél jobban szerettem volna válaszokat találni benne.

Titokban azt reméltem, hogy megérti a félelmemet, a frusztrációmat és az elveszettség érzését. Ma már persze tudom, hogy tökéletesen értette, mi zajlik bennem. Valójában én voltam, akinek fogalma se volt.

Egyik alkalommal egészen átható tekintettel rám nézett, és azt mondta:

„Orsikám, amíg nem vállalod fel a történetedet – a baleseted, a gyógyulásod és a rehabilitációd történetét –, addig semmi sem fog történni. Lehetnek a világ legjobb gyógytornászai és orvosai melletted, nem fogsz tudni túljutni ezen, ha nem vállalod fel ezt a történetet.”

Talán ez volt a legnehezebb gondolat, amit a balesetem kapcsán hallottam, mégis végtelenül hálás vagyok érte.

Hiszen mi történt?

Félreértés ne essék, a szembenézés, a történeteim és az érzéseim felvállalása nem jelentette azt, hogy elfogadtam, ami történt. Ahogyan azt sem, hogy rögtön megláttam a helyzetben lévő lehetőségeket. Még nem.

Ezen a ponton sokkal inkább az volt a lényeg, hogy megengedtem magamnak, hogy érezzek.

Lehetett utálni az érzést, utáltam is. De megengedtem. Ott voltam vele. Magammal.

Elsőre ennyi bőven elég.